Szubjektív élménybeszámoló a hétvégi gálameccsről, ChesterB olvasónktól.
Ha valaki szeretne saját írást közölni a meccsről, írjon az info@chelseafc.hu címre, és jó eséllyel ki is kerül majd :)

Az érzelmi skála minden egyes fokozatát megéltem tegnap, de nyugodtan mondhatom: TOTÁLISAN MEGÉRTE!

Izgalommal kezdődött, hiszen a kedvenc csapatomat látta vendégül egy vadiúj, Európa legmodernebb stadionja, benne a magyar rekordbajnok Ferencváros. Öt órára már a Népligetben voltam a gyors bejutás, a tömeg elkerülése, valamint a melegítő játékosokról való képek készítése miatt. Itt már az izgalom kezdett idegességbe átmenni, ugyanis jött a szokásos paranoia, a „mi van, ha valamiért nem jó a kártya vagy a jegy”?

Közel fél hat körül kezdték el a D kapunál beengedni az embereket, rajtam kívül mindenki be is jutott: a paranoia valósággá vált, gond volt a kártyával, vissza kellett mennem a pénztárhoz. Kereken háromnegyed hatra értem vissza a sor végére, ami az aluljárónál volt. Az érzelmi skála kimaxolta a „felrobbanok” szintet, és az előttem álló pár osztotta ezt a nézetemet.

Egy jó barátommal mentem volna a meccsre, ő csak később érkezett, neki ugyan az volt a problémája a kártyával, mint nekem. Fél nyolcig vártunk a sorban, míg a barátom úgy határozott, hogy ő megpróbál elmenni a kapuhoz és érdeklődni, hátha ott tudnak valamit alkotni rövidebb idő alatt. Szerencsénk volt, addigra már ott orvosolták ezeket a gondokat, így sietve kerültem meg a stadiont, majd egy igazolás és motozás után végre bejutottam a stadionba, gyors egyenlegfeltöltés után rögtön a büfébe mentünk, ahol a TV-n néztük a megnyitó beszédeket. 19:51-kor nagy nehezen megtaláltuk a helyünket, és onnantól az érzelmi skálám a „zabszem a valagamban” és a „csak ne bőgjek” szinten maradt a meccs lefújása pillanatáig.

A helyünkről ezt lehetett látni:



A Gripenek után kezdtek kijönni a játékosok melegíteni, először a két kapus, Cech és Schwarzer érkezett, akiket Lollichon kapusedző kezdett el bemelegíteni, majd utána szép sorjában jöttek a többiek.



Ezután a kezdőcsapatok beharangozása következett, ami a 25 fős keretet elnézve sem lehetett gyenge, de ez egy bajnokin maximum B csapat lenne. A legnagyobb ovációt - talán nem meglepő módon - Drogba kapta, de Schürrle, Hazard és Costa neve bemondása után is meglepően hangos ováció volt (Costa nem akart erről az érzésről lemondani, és amolyan „Costásan” tett arról, hogy végig kifütyülje őt a Fradi publikum).

A csapatok kivonultak, a kézfogások megtörténtek, és elkezdődött a találkozó, amiben a legfurább az volt, hogy nem volt kommentátor, hiába, TV-s meccsekhez vagyok szokva. :)

Az izgalom és élmény mellett azért „álcázva” mint Chelsea drukker ültem ott, és a taktikára, játékra is figyeltem. A Chelsea bal széle volt hozzám közelebb, talán itt többet is támadtak mint a túloldalon. Luis nagyon szerethető figura, de ha nem lép egy szintet a játéka, akkor előfordulhat, hogy a tavalyi védelem fog kezdeni a Burnley elleni szezonnyitón.



Ami a TV-ben is feltűnő, de élőben még inkább, az a sok helycsere a támadásoknál. Luis mellett Torres (aki elvileg a kezdő balszélső volt), Willian, Schürrle, de még Drogba is fel-feltűnt a balszélen, ez a sokoldalúság nagy fegyvertényünk lehet az ellenfél emberfogóinak összezavarása érdekében.



Jöttek sorban a kék helyzetek, Dibusztól nem egy bravúrra volt szükség, az egyik legveszélyesebb helyzet egy Schürrle szabadrúgás volt, amit még oldalról is gólnak hittünk először.

A vezetést mégis a Fradi szerezte meg Gera Zoli jóvoltából, akit Cech már nagyon jól ismerhet. Az első félidőben egész tetszetősen játszott a Fradi, szép akciókat vezettek, látszott, hogy nem egy másodosztályú csapat ellen játszottak, és élvezték az ilyen rangú ellenfél elleni játékot. Sajnos volt azonban egy rossz pillanat is, Drogba egy fejes után rosszul érkezett a lábára, és bár tőle nem idegen az erős színjáték, látszott, hogy itt nagyobb baj van, nem is tudta befejezni a félidőt. Üröm az örömben, hogy láthattuk Eva istennőt, igen előnyös helyzetben



A félidő végéig az állás nem változott, már csak azért izgultam, hogy legyen abban a sarokban egy szöglet, ahol én ültem. Imáim meghallgatásra találtak, Schürrle jött elvégezni a kornert, sikerült egy csodálatos képet készítenem róla, mire feltöltődött a vaku, addigra meg elvégezte a pontrúgást. Nem baj, legalább a hölgy olvasóknak és drukkereknek is kedveskedtem :)



A második félidőre Mourinho több csere mellett felállást is változtatott, három középhátvédes rendszerben játszottunk a második félidőben, a bal oldali szárnyvédő Salah, majd Aké, míg a jobboldalon Azpilicueta és később Moses foglalta el ezt a pozíciót.



A fordítás végül összejött két pazar góllal Ramires és Fabregas jóvoltából, ám ezt a felállást jó lenne jegelni, simán tudott kontrázni a Fradi, és egy jobb nevekből álló csapat vélhetően be is lő ezekből a helyzetekből legalább egyet. Ivanovic és Cahill jelenléte a védelemben elképesztő, árad a magabiztosság belőlük, és akkor még Terry pályára sem lépett! A folytatásban aztán beszállt Hazard is, volt pár szép megmozdulása, de nagyon össze kellene szednie magát, mert az utóbbi hónapokban elég nagy lufi volt a produkciója, és a többi társa szemmel láthatóan kezdő akar lenni, tesznek is érte a felkészülés alatt.

A lefújást követően sietve mentünk a metróhoz, majd az autóhoz, fél 12-re már otthon voltam, de lefeküdni csak éjjel kettő után tudtam, annyira kavarogtam bennem a képek és az érzések a meccsről, a tudat, hogy láthattam őket élőben, leírhatatlan, minden Kék szimpatizánsnak kívánom, hogy legalább egyszer élje meg ezt az érzést! A következő álom beteljesítése meg egy meccs lesz a Stamford Bridge-en, remélem hamarosan arra is sor kerül :)