A szezon első fele Frank Lampard számára csalódást keltő volt, ám a második felére, mint oly sokszor tette már ezt meg a múltban, újra felemelkedett, és akkor tette mindezt, amikor a csapatnak a legnagyobb szüksége volt rá.

Az első négy bajnoki mérkőzésen kezdőként lépett pályára új menedzserünk, Andre Villas-Boas irányítása alatt, ám a Manchester United elleni 3-1-es vereség alkalmával már a félidőben lecserélte őt akkori menedzserünk. Ezután már csak a padon kapott helyet a hazai, Swansea elleni mérkőzésen és csak a Bolton ellen térhetett vissza a kezdőbe, amely mérkőzésen az ő mesterhármasával nyertünk 5-1-re.

Később szintén csak csereként állt be a Manchester City elleni győztes mérkőzésen, ahol beállását követően ő végezte el a három pontot jelentő büntetőt. Az újév első mérkőzésén, a Wolverhampton Wanderers csapata ellen szintén ő szerezte meg 1-1-es állásnál a győztes találatot számunkra, ám ennek ellenére is a portugál menedzser továbbra is csak ritkán számított rá a kezdő tizenegy összeállításakor. Lampard küzdött azért, hogy legjobbját nyújtsa, ám miután kimaradt az egyébként vereséggel zárt Napoli elleni Bajnokok Ligája mérkőzés kezdőcsapatából, találgatások láttak napvilágot Chelseas jövőjét illetően.

A kora márciusi változtatások után Roberto Di Matteo azonnal visszaállította Lampardot a pályára, felismerve azt az értéket, amit tapasztalata és képességei nyújthatnak a csapat számára azokban az időkben, amikor a játékosok önbizalomhiánnyal küzdöttek.

A rendszeres játéklehetőség kihozta a legjobbat középpályásunkból, aki így döntő fontosságú büntetőt értékesített az olaszok elleni visszavágón, majd később egy lenyűgöző találatot is szerzett szabadrúgásból az 5-1-es győzelemmel végződött Tottenham elleni FA Kupa elődöntő alkalmával.

Ahelyett, hogy az általa leginkább kedvelt poszton, azaz támadó középpályásként játszott volna, a Di Matteo által favorizált 4-2-3-1-es formációban egy mélyebb pozícióban szerepelt többnyire John Obi Mikellel az oldalán, igaz engedélyt kapott arra is, hogy amennyiben szükséges, támogassa a támadószekciót is.

E poszton játszva nem a gólszerzés volt az elsődleges feladata, ám így is képes volt bebizonyítani azt, hogy hasznos tagja a csapatnak a pályán. Miután segítette azt a támadást elindítani a Barcelona elleni mérkőzésen, amelyből Didier Drogba megszerezte számunkra a vezetést, a visszavágón szintén részese volt Ramires lenyűgöző találatának a Camp Nouban. Később, a Liverpool elleni FA Kupa döntőben szintén ő adott Didier Drogbának egy fontos passzt, amelyet az elefántcsontparti góllal hálált meg, megszerezve így a győztes találatot.

Mivel John Terryt eltiltották a müncheni Bajnokok Ligája döntőjéről, így Lampard látta el a csapatkapitányi szerepet a pályán, mely mérkőzésen csodálatos teljesítményt nyújtott, majd később a büntetőpárbaj során értékesített is egy fontos tizenegyest. A végső sípszó után végre a magasba emelhette a hőn áhított trófeát, mellyel számunkra is sikerült megkoronáznia eme emlékezetes szezont.

Mérkőzések: 38+11
Gólok: 16
Gólpasszok: 11
Pályán töltött percek: 3.745

(forrás: chelseafc.com)


A sorozat előző és következő része:
Visszapillantás :: No.7 (Ramires)
Visszapillantás :: No.9 (Fernando Torres)