Aranyérmünket már a WBA otthonában aratott diadallal bebiztosítottuk, sőt, azóta egy hétgólos adok-kapokon is túlestünk a Bridgen a Watford ellen, így már hazai közönség előtt is futballoztunk egy jóízűt, mint az idei év bajnokai.

A vasárnapi, Sunderland elleni derbi azonban több szempontból is fontos volt a számunkra; Thibaut egy gól nélkül lehozott meccsel bebiztosíthatta volna aranykesztyűjét, a csapat győzelme esetén pedig történelmet írunk, hiszen soha senki korábban még nem számlált egy szezonon belül 30 diadalt.

Mégsem a díjak, a számok, a statisztikák voltak főszerepben, hanem a jó öreg John Terry, alias Captain, Leader, Legend, Abramovich érájának a kezdetektől szolgáló hű katonája, az utolsó mohikán. JT ugyanis utoljára öltötte magára a kék mezt, húzta a karjára a kapitányi karszalagot és vezette ki kedvenceinket a Stamford zöld gyepére, mondanom sem kell, "standing ovation" és az ellenfél sorfala mellett. Nem ez az összefoglaló hívatott méltatni ikonunkat, alighanem a közeljövőben még számos írásban próbálunk majd virtuális szobrot állítani neki, az ő távozásával viszont egyértelműen lezárul egy korszak, ezt pedig nehéz érzelmek nélkül feldolgozni.



De kanyarodjunk vissza a mérkőzéshez, melyet már a kezdő sípszó előtt, az összeállításból láthattunk, hogy nem veszünk félvállról. Conte a megszokott 11-hez képest mindössze két változást eszközölt, Cahill helyett Terry kezdett a védelemben, a jobb szélen pedig ezúttal Willian kapott bizalmat.

A találkozó eleje mégsem a mi szájízünk szerint alakult, hiszen egy szabadrúgás után bántóan üresen maradt a hosszú oldalon Manquillo, aki védhetetlenül bombázott a kapunkba. Ezzel hamar eldőlt, hogy ha Lloris megússza kapott gól nélkül a Spurs Hull City otthonába tett kirándulását, holtverseny alakul ki az aranykesztyűért vívott csatában (SPOILER – mint azt bizonyára már mindenki tudja, nem úszta meg, így belga óriásunké lett az elismerés). A gól szerencsére nem szegte kedvünket, öt perccel később egalizáltunk, méghozzá egy hatalmas tűzijáték végén, ahol minimum Alonso, Hazard, Costa, Luiz és Terry is gólt szerezhetett volna, végül egy remek kis lövésnek köszönhetően ez Williannak sikerült. A félidő legfontosabb momentuma aztán stílszerűen a 26. percben érkezett el, az előre megbeszélt koreográfia alapján kapitányunk a társak sorfala és több mint 42 ezer ember üdvrivalgása mellett, könnyekkel küszködve hagyta el a pályát és adta át a helyét Cahillnek.



A második játékrészben nagyobb sebességi fokozatba kapcsoltunk, melyet a Sunderland érezhetően nem tudott követni, ennek eredményeként a 61. minutumban Hazard védhetetlen bombájával már nálunk volt az előny. 10 perccel később aztán végérvényesen lezártuk a találkozót, az időközben pályára lépő Pedro használta ki Lescott és Pickford összhangbeli hibáját és szerezte meg sokadik fejes gólját a szezonban, ami 169 centijét figyelembe véve nem semmi teljesítmény... A bajnoki hajrára teljesen kivirágzó Batshuayi a hosszabbítás perceiben még duplázott, fölényes győzelemmel írtunk tehát történelmet.

A lefújást követően az ünneplésé volt a főszerep, a díjátadó ceremónián azonban nem csak az örömkönnyek hullottak, Terry szívbemarkoló szavait a Chelseanél eltöltött 22 évről, a lejátszott 717 mérkőzésről, a megnyert 17 trófeáról, a klubvezetésről és Abramovichról, a csapattársakról, valamint a szurkolókról nehéz volt száraz szemmel nézni és hallgatni.

Mielőtt azonban nyári szünetre vonulnánk, egy rendkívül fontos mérkőzés még vár ránk, szombaton a Wembleyben az Arsenal ellen az FA Kupa lesz a tét. Az előjelek biztatóak, remélhetőleg feltesszük a koronát az idei szezonunkra és végérvényesen nyugdíjazzuk az ellenfél menedzserét!



Blue is the Colour!