A sokat által a Chelsea leghasznosabb tagjának tartott Claude Makelele Kinshasában, az egykori Zaire, a mai Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában született. Édesapja labdarúgó volt, a zairei nemzeti együttesben is szerepelt. Claude négyéves korában a család székhelyét Franciaországba, Epinay-sous-Sénárt városába tette át. A közeli Boussy-Saint-Antoine csapatában kezdődött Makelele karrierje, majd a família átköltözött Savigny-le-Temple-be, és a kis Claude a helyi Melun együttesében folytatta. Kezdetben középhátvédként szerepelt, ám középpályást faragtak belőle, mivel az alakulatban ott volt későbbi válogatottbeli partnere, Lilian Thuram. 16 évesen csatlakozott a Brest egyesületéhez, ahol Bernard Lamával és David Ginolával játszott együtt.
A Brest csődbe ment, így Makelelére a Nantes sportigazgatója, Robert Budzinski csapott le 1991 decemberében – abban a hitben, hogy ő lesz az új Alain Giresse. Claude, apja tanácsára, aki számos klub edzőközpontját végignézte, elfogadta a Kanárik ajánlatát. Az első szezonban még csak a tartalékok között szerepelt, majd 1992 augusztusában debütált a Ligue 1-ben a Metz ellen, és ezt az idényt szinte végig a pályán töltötte. 1993 májusában tagja volt a PSG elleni kupadöntőt elbukó együttesnek. A Nantes-ben remek gárda jött össze ekkoriban Jean-Claude Suaudeau keze alatt, a Reynald Pedros, Nicolas Quedec, Christian Karembeu, Patrice Loko és Makelele fémjelezte alakulat 1995-ben meglepetésre megnyerte a francia bajnokságot. A sikerre Aimé Jacquet, a francia nemzeti együttes szövetségi kapitánya is felkapta a fejét, és beválogatatta Makelelét, aki Norvégia ellen, 1995 nyarán debütált a Les Bleus-nél. (Második válogatottságára viszont közel két évet volt kénytelen várni.)
A következő idényben a Bajnokok Ligájában is pályára léphetett a szorgos futballista. A Nantes az elődöntőig menetelt, és csak a későbbi győztes Juventus állította meg a Kanárikat. Az 1996-1997-es szezonban az egylet bronzérmet nyert a bajnokságban, köszönhetően többek között Makelelének, aki hat gólt szerzett, soha ennyit azóta sem egy idényen belül. Közben részt vett az atlantai olimpián és az utánpótlás Eb-n.
Hat nantes-i év után, amelyet karrierje legszebb periódusának tart, az Olympique Marseille-hez szerződött, ám a költözés nem lett sikeres, nem érezte jól magát a kikötővárosban. Bár szinte az összes találkozón kezdő volt, nem a posztján szerepeltették, így lemaradt a hazai rendezésű világbajnokságról.
Ugyan a vb-aranyat semmi sem kárpótolhatja, de Makelelének nem volt ideje szomorkodni, hiszen 1998 nyarán a Celta Vigo 2,3 millió dollárért szerződtette. Azért választotta a spanyol gárdát, mert nyugalomra vágyott. Első szezonjában a vigóiakkal az UEFA-kupa negyeddöntőjéig masírozott, ahol a sors irónájaként pont korábbi klubjától, a Marseille-től kaptak ki. Mivel a bajnokságban az ötödik helyen végeztek, így a következő idényben ismét az UEFA-kupában próbálkozhattak – hasonló sikerrel. A Benfica és a Juventus legyűrése után újból egy francia egylet, az RC Lens jelentette a végállomást a Celta kupaálmainak.
2000 nyarán már sztárklubok versenyeztek kegyeiért, végül a Juventust és a Parmát is kikosarazva a Real Madridot választotta. A váltás viharosra sikeredett, hiszen sem a Celta, sem a királyi gárda nem volt hajlandó engedni az árból. Makelele megtagadta az edzést a vigóiaknál addig, amíg el nem fogadják a fővárosiak ajánlatát. Végül pont került az ügy végére, és 14 millió euró ellenében csatlakozhatott a Real keretéhez.
Első madridi idénye végén bajnokságot nyert a klubbal, majd az akkoriban a galaktikus jelzőt méltán kiérdemelt Reallal 2002 májusában ért a csúcsra: a BL-döntőben 2-1-re verték a Leverkusent – ezt tartja madridi pályafutása csúcsának. A Figo és Zidane uralta középpályássor kihagyhatatlan tagja volt a francia, aki a stabilitást és a szűrést biztosította a sztárokkal teletűzdelt együttesnek.
Deschamps visszavonulásával a válogatottban is megnyílt előtte az út: a 2002-es vb-n végre kerettagként vették számításba, mégis csak az utolsó, Dánia elleni csoportmeccsen lépett pályára.
Miután 2003-ban ismét megnyerte a királyi gárda a bajnokságot, Makelele elérkezettnek látta az időt, hogy kivívja a nagyobb megbecsültséget – mind anyagi, mind erkölcsi téren, ám ez nem sikerült, így akárcsak érkezése, távozása is viharos volt. Hiába vált a világ egyik legjobb védekező középpályásává, nem tartozott a jól kereső játékosok közé. Heti 13 ezer fontot keresett, így nem hogy Ronaldo vagy Raúl, de az alig szereplő Steve McManaman is előtte járt. Különösen azt sérelmezte, hogy az akkor szerződtetett David Beckham ötször többet keresett nála. Ügynöke, Marc Rogers már ekkor jelezte, ha a Real nem hajlandó emelni, védence nem sokáig marad a Bernabeu-stadionba. Noha Zidane a gárda legfontosabb tagjának nevezte, az új tréner, Carlos Queiroz kész volt őt feláldozni Beckham csapatba illesztéséért.
Miután a Real nem növelte a bérét, merész lépésre szánta el magát: nem vett részt a fővárosiak augusztus 13-i edzésén. (Volt játékostársa, McManaman azzal magyarázta a Real vezetőinek hajthatatlanságát, hogy a francia mezeinek eladása nem fedezi a magasabb bért.) A madridi sportigazgató, Jorge Valdano kész lett volna megbüntetni a futballistát, ám ekkor még úgy nyilatkozott, nem adják el. A királyi klub vezetősége gyorsan változtatott álláspontján, miután meglátta Roman Abramovics ajánlatát
Az orosz milliárdos Claudio Ranieri kérésére 16,8 millió fontot (24 millió eurót) áldozott a középpályásra, akiben az olasz tréner a Chelsea egyik alappillérét látta. Az új tulajdonos természetesen megadta a Makelele által kért fizetést (évi 3 millió eurót), és miután a két klub az átigazolási időszak utolsó napján megegyezett, a francia az Abramovics-éra első szezonjának utolsó érkezőjeként csatlakozhatott a Kékekhez.
Makelele egy 2003 októberi nyilatkozatában hangsúlyozta, nem a fizetés miatt váltott. „Nem akartam tovább maradni egy olyan klubnál, amely nem tiszteli a játékosait. Azért igazoltam a Chelsea-hez, mert úgy látom, itt van párbeszéd a szakmai stáb és a játékosok között.” A középpályás Marcel Desailly véleményét is kikérte a klubcsere előtt.
A Real elnöke, Florentino Pérez még egyet odaszúrt a franciának azzal, hogy kijelentette, nincs szükségük rá, és a gárda nem fogja megérezni a hiányát. Hogy az ex-presidentének nem volt igaza, azt jelzi, a Blancók 2003 és 2006 nyara között semmilyen címet sem nyertek. Nem mindenki értett egyet Pérezzel – a Realtól ekkor elküldött Fernando Hierro úgy vélekedett, Makelele elvesztése a galaktikus korszak végének, egyúttal a Chelsea felemelkedésének a kezdete. Három év távlatából kijelenthető: nem tévedett.
A Chelsea-ből is hamar kihagyhatatlan futballista lett; Ranieri az együttes „elemének” nevezte. Makelele a bajnokságban és a BL-ben is megbízhatóan teljesített. A bajnoki ezüstöt később azzal magyarázta, hogy a játékosok még nem szoktak össze megfelelően. Öröme ebben az időszakban abból is fakadt, hogy feleségül vette Noémie Lenoir francia modellt.
A 2004-es Eb-n alapembere volt a francia válogatottnak is, ám a gárda a negyeddöntőben búcsúzott. A csalódást keltő szereplés után Zidane-nal és Thurammal együtt lemondta a szereplést a nemzeti csapatban.
A nyáron érkezett José Mourinho háromtagú középpályássorában is biztos helye volt, labdaszerzései és kiegyensúlyozott teljesítménye teremtette meg az alapját a kevés kapott gólnak, a szélsőkre épülő játéknak, valamint hozzájárult Frank Lampard csillogásához is. Makelele ebben az idényben lőtte az eddigi egyetlen gólját kék mezben. A 37. fordulóban a Chelsea már bajnoki címe birtokában fogadta a Charltont, és gólnélküli állásnál a találkozó végén megítélt büntetőt a társak javaslatára Makelele lőtte. Elsőre még hárítani tudta a Charlton portása a rosszul helyezett lövést, de másodjára a kipattanót a francia különös mozdulattal a hálóba jutatta. Nem ez volt az idény gólja, de az biztos, hogy sok szurkoló emlékezetében élénken él a mosolygós középpályás találata és gólöröme, amely során a csapattagok úgy ünnepelték, mintha legalábbis 30 méterről vette volna be a hálót. Az idény végén a Chelsea vezetői 2008-ig meghosszabbították szerződését.
Makelele bekerült a FIFPro válogatottjába, míg Mourinho őt jelölte az év Chelsea-játékosa díjra. 2005 augusztusában engedett a nyomásának, és két társával együtt visszatért a válogatottba, amely vezérletükkel biztosan vívta ki a vb-részvételt. Bár 2005 nyarán sokan attól tartottak, Essien kiszorítja a gárdából, Mourinho megtalálta a megoldást a két klasszis együttes szerepeltetésére. Ennek eredménye nem lehetett más, mint a bajnoki duplázás, amit Makelele pályafutása során először élhetett át. A franciára nem lehetett panasz, továbbra is magas szinten játszotta azt, amit kevesen tudnak jelenleg a futballvilágban. Ő gyakorlatilag az összekötő a támadó és a védekező szekció között, tőle indul az összes támadás, és az ellenfél akcióit is ő szűri meg. Erőszakos, kiválóan helyezkedik, és jól lát a pályán. Bár nem túl magas, gyakran vállalkozik fejelésre, és párharcai többségét meg is nyeri.
A 2006-os VB után újból lemondta a válogatottságot, ám ez a francia kapitányt nem hatotta meg, és a 2008-as EB selejtezőire behívta. Mourinho nehezményezte a döntést, és kijelentette: „Makelele nem futballista, hanem egy rabszolga. Nincsenek emberi jogai.” A nyilatkozatháború után megszületett a megoldás: a kopasz középpályás vállalta, hogy az EB-selejtezőkön még Domenech rendelkezésére áll, ám a tornán már nem lép pályára.
A Chelsea-nél eltöltött 5 év alatt csapata egyik legfontosabb játékosa volt. 2008 nyarán, honvágyra hivatkozva igazolt vissza Franciaországba, a Paris SG csapatához.
